Hollófernyiges - Tóth Ágnes Veronika
Ellenfény, 1999.04.02

Talpra magyar
(a teljes cikk: Belvizeken)

Kicsit ki voltunk centrifugálva ez után az előadás után, mintha egy gyorsított analízisen lökdöstek volna át, nagyon jól esett, hogy éppen a Picaro Művészeti Műhely előadására és Pallagi Pálék zenéjére értünk át a Régi Zsinagógába. A Hollófernyiges eleinte olyan, mintha valami réges-régi történetet látna-hallana az ember: dobszó, szétlőtt madár, szerteszét röpködő tollak, elég baljós indítás. Népviseletben táncol egy pár (György Károly és Péterfy Borbála), szól a népzene, olyan, mintha egy áradó folyóban sodródna az ember, viszi magával a dallam, nem kell szavakba kapaszkodni, csak hagyni kell, hogy hasson. Majd egy csábító, ezüstruhába öltözött leányzó (Enyedi Éva) jelenik meg, és egy szempillantás alatt megbolondítja a férfit, felébreszti benne a vadászösztönt. A változás, az új vonzása erősebb a régi kapcsolatnál, és a férfi – vesztére – az új nő nyomába ered. Most neki akar tetszeni, őt akarja megbabonázni táncával. De nemcsak őt, hanem minden szereplőt a csábítás és a másik megszerzése mozgat. Kicsit zavaró, hogy nehéz leírni pontosan a szerepeket, vagy egyértelmű hozzárendeléseket találni, hogy az előadásban szereplő két nő és a három férfi voltaképpen kiért is küzd, kit is akar elcsábítani. A férfiak megküzdenek egymással a nőkért, van, hogy vérre menően, máskor meg csak rezignáltan, legyintve az egészre. A kavarodás kiváltója a címszereplő, a sárkány, Hollófernyiges (Deák Tamás), aki hátranyalt hajú, nyegle dandyként irányítja az eseményeket, szítja az ellentéteket. A régi és az új harcol egymás ellen, egymásba kavarodik a hegedűszó és együgyű slágerek, a Molnár utcai táncház és a multiplex mozik hangulata vegyül egymással, itt egy bőszárú gatya, ott egy zselézett hajtincs, és a néző egy idő után túlontúl ismerősnek érzi ezt az egész turmixot. A régi kultúra végül önként behódol, és a rózsaszín fényben egy népviseletbe öltözött fiú (Pintér Béla) szappanoperákba illő hévvel hántja le kedvese ezüstruháját a Titanic zenéjére. Az utolsó kép hangulata a maga nemében hibátlan: mintha egy Arany-balladáról átváltottunk volna a Sunset Beach-re vagy az Esmeraldára.

Tóth Ágnes Veronika: Belvizeken
Szabad Színházak IX. Nemzetközi Találkozója – Szeged