Muszáj hinni a színházban - Czefernek Léna
Budai Hírlap, 2010.04.02

Muszáj hinni a színházban – interjú Deák Tamás rendezővel (Budai portrék V.)
[Négyszemközt] 2010.04.02 14:43

az eredeti cikk

Éppen egy évvel ezelőtt történt, hogy igen kellemes színházi élmény ért a Szkéné Színházban. Rejtő Jenő regényének, a Csontbrigádnak kifogástalan kivitelezésű előadása szegezett a székhez egy apró alternatív társulat, a Picaro előadásában. A darab rendezője, Deák Tamás most újból kemény fába vágta a fejszéjét, Sartre egyik filozofikus drámáját, Az ördög és a Jóistent rendezte meg a budai színházban. Ennek kapcsán beszélgettünk a színész-rendezővel az alternatív színház útjáról és szabadságáról a mai magyar színjátszásban.

Deák Tamás a magyar színházi élet egyik partizánja. Zenél, játszik, rendez, de ha kell, dramaturgként és marketingesként is „működik”, minden alkalmat megragadva a színházcsinálásra. Míg Pintér Béla darabjaiban színészként, addig a Szkéné Színház társulatában rendezőként is több darabot jegyez. Legutóbbi rendezésében maga játssza a főszerepet is, ami dupla kihívást jelentett számára. Az Ördög és a Jóisten ugyanis Sartre eredetileg négy és fél órás filozofikus-drámája, s Deák a dramaturg szerepét is magára vállalta, hogy a mai közönség számára is emészthetővé váljon a darab egyébként napjainkban is aktuális mondanivalója.

- Egyetértesz azzal a felvetéssel, hogy a magyar színházi élet palettáján a partizán szerepkört osztották rád? Írsz, rendezel, játszol, dramatizálsz, közönségszervezel, mint egy egyszemélyes hadsereg...
- Az igazság az, hogy én nem is tudom, hogyan lehet ezt másképp csinálni. Sok, mára már ismert színész, aki az alternatív színházi világban és a Színművészeti Főiskola (mára már egyetem) kihagyásával, a nulláról kezdte el a pályát, rákényszerült erre. Scherer Péter, Terhes Sándor, Pintér Béla és Tamási Zoltán mind ugyanígy kezdték.

- Nincs túlkínálat ma alternatív színházakból Magyarországon? Mi alapján ül be a néző egy előadásra?
- Az biztos, hogy túltelítettség van, és sokszor inkább a marketing illetve a közönség csúnya szóval élve sznobizmusa dönt. Jó példa erre Pintér Béla esete, akinek darabjaira anno imádkoztunk, hogy jöjjön közönség. Ma ugyanazokat játsszuk, és az előadásokra nem lehet beférni. A jó hírnév nagyon meghatározza a nézők hozzáállását. Érzésem szerint a Picaro ezt a határt még nem törte át, bár voltak nagy sikerű előadásaink. A Dzsungel például nagyon jó kritikákat kapott, de a Tizennégy karátos autó is vonzza a közönséget. A legújabb bemutatónk, Az ördög és a Jóisten nagyon komoly témákat boncolgató mű.

- Amire feltehetően nem tódul azonnal a közönség...
- Egy Sartre darabot azért is kemény vállalkozás megcsinálni, mert nem annyira ismert és nem annyira szeretett figura, sokáig én is azt gondoltam róla hogy inkább filozófus mint drámaíró. De amikor elolvastam Az ördög és a Jóistent, rájöttem, mennyire megragadó, számomra katarzisos dráma. Nem is az volt a cél, hogy mindenképpen tömegeket vonzzon, és nagyon kemény munka volt, annál is inkább, mert a megvalósítás során derült ki, hogy ez nem hagyományos színházi dráma (bár én ugyanezt gondolom a Hamletről is: remek olvasmány, de a színpadon ellened fordul), meg is kellett húzni jócskán. Próbáltuk úgy elvégezni a módosításokat, hogy az eredeti darab ne szenvedjen csorbát, sokszor egy jó jelmez vagy egy mozdulat többet elárul, mint egy egész oldalas filozófiai fejtegetés.

- Jellemző rátok, hogy inkább a klasszikus színészi játékra, mint a díszletre és a jelmezre helyezitek a hangsúlyt?
- Ez azért sok mindentől függ. A színpadunk jellegzetességéből adódóan mindig arra törekedtünk, hogy olyan díszleteink legyenek, amelyek elmozgatásával könnyen meg tudjuk változtatni a teret. Fontos ugyanakkor, hogy a díszlet ne legyen annyira hangsúlyos, ne vonja el a történetről a figyelmet. A klasszikus színészi játék, amit említettél, a Csontbrigád esetében például azért volt szükséges, mert Rejtő humora, a szövegek poentírozása csak tökéletes pontosság esetén éri el a hatást. Az ördög és a Jóistennél ez nem volt annyira erős szempont, ott a színészeknek is nagyobb szabadsága volt. A Csontbrigádot sokkal keményebben rendeztem, a Rejtő-kabaré törvényei ugyanis csak akkor működnek, ha minden a helyén van.

- Akkor mégsem az alternatív színjátszást képviselitek, hanem hagyományos vonalon mozogtok?
- Az alternatív színházi jelző valóban nem teljesen igaz ránk. Ebbe a kifejezésbe minden színházi forma beletartozhat, kezdve az amatőr illetve teljesen érthetetlenen előadásoktól az elvont, elrugaszkodott produkciókon keresztül a nagyon újítóig, de beletartozik a klasszikus is. Miért ne? Az a csodálatos, hogy nálunk nincsenek műfaji megkötöttségek: ha azt gondoljuk, hogy holnap táncolunk a színpadon, akkor táncolni fogunk, ha zenélni van kedvünk, akkor olyan előadást csinálunk. Ez az egyik érdekessége a dolognak: pont attól, hogy ilyen nyitott, bármi megvalósítható, szabadabban mozoghatunk. Az alternatív egyébként viccesen fogalmazva ma körülbelül azt a színházat jelenti, amelyik nem állami támogatásból él. Én éppen ezért jobban is szeretem azt a kifejezést, hogy független, mert az alternatívról sok embernek jut eszébe az a bizonyos „lila színház” és mi sohasem törekedtünk ilyesmire.

- Mennyire meghatározóak a hagyományok, szabályok az alternatív illetve független színházakban?
- Ahogy a mondás is tartja, a szabályok igazából azért vannak, hogy felrúgjuk őket. Az viszont már közel sem mindegy, hogyan teszi ezt az ember és mit teremt ezáltal. Amikor ledöntöttünk egy falat, fontos látni, hogy a túloldalán mit építünk újra, mert ott gyakorlatilag új falakat hozunk létre. Az a lényeg, hogy az a bizonyos 'alternatív' képvisel-e valamilyen értéket, de ez igaz a kőszínházban is. Erről nagyon nehéz beszélni, mert a színpadnak megvannak a maga törvényei. Színészként egy idő után nem kérdés, hogy mi az, amit megtehetsz a színpadon és mi az, amit nem, de nagyon sokan operálnak azzal, hogy ezeket a határokat átlépik, mert ez borzasztó érdekes kísérlet, ami a nézőre is elementáris hatással tud lenni.

- Sokan használják például a meztelenséget eszközként. Kornis Mihály viszont azt mondja, a színpadon játszani kell, a 'valódi' bemutatása a cirkusz feladata...
- Jómagam kerülöm a meztelenséget a színpadon. Ennek részben az az oka, hogy sokan operálnak vele, másrészt szeretem ha valami csak sejtetve van. Pontosan ezért a színpadi csókot is kerülöm, noha nézőként nincs ezzel bajom. A Csontbrigádban például egy egész szerelmi történetet mesélünk el csók nélkül. Sartre-nál pedig az volt a kérésem a jelmezzel kapcsolatban, hogy a néző ne is emlékezzen rá, volt-e valaki meztelen a darabban. Nem mintha prűd lennék, de csak indokolt esetben tartom helyénvalónak, a hatás kedvéért soha. Ha valami öncélú, amúgy sem fogja elérni a várt eredményt.

- Sokan ezt egyfajta újításként fogják fel...
- Nagyon nehéz megítélni egy ilyen művészi megoldást szakmai szempontból. Az újító művészeket később pont ezekért a húzásokért jegyzi meg magának a szakma. Én ennek ellenére nem azt keresem, hogyan tudnám megújítani a színházi formanyelvet, mert engem nem ez a része érdekel, hanem a játék. A mai pályázati rendszerben viszont ez is elbírálási szempont. De azt azért látni kell, hogy félévente kétszer nem újíthatjuk meg a színházi formanyelvet, mert akkor nincsen színházi formanyelv. Az ember alkotás közben amúgy sem ezen gondolkodik.

- Nem lehet könnyű dolog úgy alkotni, hogy az ember ki van szolgáltatva a pályázati pénzeknek...
- Az alternatív a rossz színháztól a hihetetlen profi megújító színházig tartó skála, ezért aztán nagyon nehéz átlépni azt a határt, amikor már szívesen támogatják az embert. Pintér Béla társulatában megéltem ezt az áttörést, de emögött iszonyatos munka volt. De ha Pintér mondjuk elmegy a színművészetire, nem szembesül ezekkel a gátakkal, viszont nem is biztos hogy ilyen színházat csinál. A Picaro 1992 óta létezik, de élt úgy évekig, hogy nulla forintot kaptunk a minisztériumtól. Kis pályázatokból éltünk és a Szkéné, pontosabban Regős János igazgató sokat segített.

- Hogyan tud életben maradni egy olyan színház, amely nehezen veszi fel a versenyt a nagy színházak reklámhadjáratival?
- Fel kell tudni zárkózni a tempóhoz, az önmenedzseléshez és a jól irányzott reklámokhoz, de ez sajnos pénzfüggő. Furcsa ellentmondás, hogy a pályázatokban külön szempontként szerepel, milyen marketinget és hogyan használ egy társulat. Ezzel meghúzzák a vonalat, hiszen az tud jó marketinget csinálni akinek eleve van pénze. A magam részéről az összeget inkább költöm színészekre, annál is inkább, mert marketingre ezek a támogatások amúgy is kevésnek bizonyulnának.

- Ezért is rendezted és dramatizáltad magad Az ördög és a Jóistent?
- Több dramaturgot is próbáltam megfűzni, hogy dolgozzon velem, de ezt a darabot senki nem vállalta, így maradt rajtam a feladat. De valójában nem egyedül csináltam, a csapatra hagyatkoztam, az útközben felmerülő problémák nyomán alakult ki a darab. Megengedtük azt a szabadságot magunknak, hogy Sartre szövegeit illetve Bajomi-Lázár Endre fordítását egy kicsit megváltoztattuk, hogy az természetesebben hangozzon, valahogy át kellett hozni a mai korba. Ezt egyébként sok klasszikussal nem teszik meg, pedig ez esetben a cél nem az író kritizálása, hanem hogy élő legyen a darab. Rendezőként szívesen kihátráltam volna a helyzetből, de tizenöt éve fűzök rendezőket és senki nem vállalta ezt a darabot. Aztán az itt és most döntött, mert kaptunk rá támogatást. Igazából nem esett rosszul a feladat, de azért a külső szem sokszor elkelt volna.

- Nagyon aktuális kérdéseket boncolgattok az előadásban...
- A történet vallásos közegben játszódik, ez abból adódik, hogy a középkorban nem is létezett Európában más közeg. Az már a főszereplő ripacsságához, pojácaságához tartozik, hogy Istent tartja egyetlen méltó ellenfelének, s Götz ebben elmegy a végsőkig. Érdekes módon a történetet Sartre pontosan abba az időszakba helyezte, mikor megbolydult az egyetemes katolikus hit, nem véletlenül, hiszen mikor írta, az 50-es évek elején is éppen vallási katyvasz volt. Ha megnézzük, ma is vallási, de legalábbis világnézeti katyvasz van Európában: semmi sincs eldöntve, az egyik kineveti, nem fogadja el a másikat, létbizonytalanság, állandó háború van, senki nem tudja hogy mi lesz, mit csináljon, kihez csatlakozzon, hogyan döntsön. Götz ekkor dönt úgy, jó lesz, de amikor megpróbálja, kiderül hogy ez senkinek sem tetszik, s még több ellenséget szerez.

- Ez már részben politika...
- Ez a kérdés valóban a mai napig megvan, ugyanakkor azért Sartre nem politikai tanmesének szánta írását, de a politikai közeg, amiben játszódik mégis meghívja ezt a vonalat. A nagyon erősen politizáló színházzal viszont vigyázni kell. Ebben a darabban is ki lehetett volna osztani a szerepeket a mai pártvezérekre lebontva, de nem ez a lényeg. Ez már nem a színházról szólna, az már agitáció lenne. A színháznak ugyanakkor kötelessége moralizálni, de hogy a néző ebből mit fog, azt már maga kell hogy eldöntse, és persze a kor, amelyben élünk. Azért szerencsére mindig vannak ettől független, örök érvényű gondolatok is. Muszáj hinni a színházban, de nekem nincs küldetéstudatom. Inkább a médium szerepkörbe szeretném sorolni magam, ezért sokszor nem is fontos hogy átszabjam, a magam képére formáljam az előadást. Ha el akarnám magyarázni másoknak, hogyan éljenek, mit gondoljanak, akkor alapítanék egy szektát. Én inkább átadni, továbbadni szeretnék valamit.

Czefernek Léna - Budai Hírlap