Sóher színház 14 karátja | Rejtő a Picaróval - Bedő J. István
www.olvassbele.hu, 2011.01.01

Rejtő, hát megint. A Picaro rettenthetetlen halálugrása. Dobpergés. Brrrrram, brrrrrrrammm – és sikerült! A 14 karátos autó, az egyik legőrültebb road-movie, amit valaha is írtak, működik a Szkénében.

Tisztázzuk gyorsan, ami a színpadon van, lélegzik, mozog – az nem Rejtő. Amint azt a korábbi produkció alkalmával leszögeztem: istenkísértés lehozni a könyvlapokról, és áttolni a színpadra. Csakhogy Regős János (rendező, továbbá dramaturg + dalszövegek és 4 szerep) kitalált egy lehetséges változatot, hogyan lehet megőrizni a nyelvi humort, átmenteni a képtelenségeket úgy, hogy hiányérzetünk se maradjon.

Olyan szabadon bánt a rejtői dialógusokkal – és főleg a szituációkkal –, ahogy Rejtő maga a valósággal. Vanek úr, a tökéletes kispolgár, valamelyik pesti kávéházból egyenesen a Riviérára települt át? Hát akkor miért ne csavarjunk még egyet az egész kergeségen?

A szinte végtelen kergetőzés, mely az oda-vissza lopkodott, arannyal telekalapált Alfa Romeó körül forog, már egy komolyabb műfajelemzés próbáján is elbukna. Nem beszélve a könyv dramaturgiai döccenőiről, a fél oldalba belezsúfolt titokról: ki, miért, ki ellen lázadt, ki verte le, ki győzött, és a lázadóktól ’kölcsönlopott’ arany miért töltött húsz évet egy luxuskocsiban, öregedés, anyagromlás nélkül. (Nem az arany, maga kezdő, hanem a kocsi nem avul, nem öregszik. Na ja, az még nem a szériagyártás kora volt!) A gyarmattartó Franciaország nem alacsonyodhat tárgyalásba lázadókkal, de hivatalosan nem is tarthatna vissza eltulajdonított (értsd úgy: megőrzésre átvett…) értéket.

Na mindegy, a regény maga az őrület, évtizedekkel a road-movie-k előtt. És itt jön Regős (meg, gondolom, a Picaro-csapat) munkája: pofozzuk szét a sztorit.

A színen tehát egy lepusztult, lyukas zsebű társulat adja a Riviéra nagypolgárainak becstelen ügyeit. Tamási Zoltán hisztis színészt játszik, aki narrálja a darabot, ki-be sétál a szerep és a civil(nek eladott) viselkedések között, leszólja saját szerepét, jelmezét és a kellékeket, káromkodik a színpadi lazaságok miatt, kimegy a büfébe konyakozni. Minek következtében az egész előadás röhögtető hintázás a színházcsinálás és a színház között.

A sztori Gorcsevjéről (Deák Tamás) ugyan kicsit nehéz elhinni, hogy még csak huszonegy éves, de azt habozás nélkül, hogy képes volt elnyerni a fizikai Nobel-díjat. Makaón. És elhisszük a bunyóit, hatalmas pofozkodásait, melyek hol lassított jelenettel, hol generálsötéttel, hol hevederbe kötött repüléssel valósulnak meg – mondhatni a képregény verzió alaposságával és hitelességével. Még két szó a technikáról: a tér kialakítása, a fénytechnika és a két szellemes ’autómodell’ a kevés eszközű színházban újabb sikítozó röhögés forrása.

Gorcsev hazudozásaihoz szívesen szekundálnak a többiek. Regősön kívül számos szerepben Robin László, aki a Boisson hentesből és Würfli Fedorból (aki állandóan a kőfaragókat és a balett-táncosokat emlegeti) összegyúrt Würfli Boissont adja.

Rejtőnél mindig van egy (na jó, több) fazon, aki csak ordítani bír: itt Verdier őrmester (az Oroszlán, illetve gorcsevi megközelítésben Kabóca) koptatja megállás nélkül Ficzere Béla hangszálait. Ezredesként bajusszal ismét Zöldhegyi Sarolta fuldoklik a hülye Vanektől, és ő adja az egyik kulcs-pillanatát is, amikor tele lesz a hócipője a férfiszereppel, letépi a bajuszt, és panaszkodva kirohan, hogy miért nem kap már egy tisztességes női szerepet.

Na, kevéssel ezután brillírozik egy közepeset, a szörnyű Laura de Pirelliként, a hölgy zöld bársonyruhájában. A semmilyen szerepből és szövegből némi áriázással lesz kibírhatatlan (és plasztikus) énekművésznő. Zöldhegyi nem jó énekesnő, nem is az ő fekvésében kell dalra fakadnia (ne túlozzunk, dallamra lerakott gyenge Rejtő-mondatokat ad elő) – de legalább így érthető, Vanek miért érzi úgy, hogy szenvedéseiért – de Pirelli művésznő produkcióját értve ezen – a Becsületrendet megérdemelten kapta.

Az átdolgozásban Lingeström báró elég különös átalakuláson ment keresztül. Ő az, akinek Gorcsev levágta a fél fülét. A könyv szerint az ’aranytolvaj’ Laboux az ő apjával cinkosságban vitte el a kincset és fegyvereket érő metált. Így tehát a most hozzávetőleg 55-60 éves Laboux mellett Lingeström 40 körüli lehet, ezért hajt még Anette-re, Laboux lányára. Dióssi Gábor azonban egy ötven fölötti úr, ősz hajjal, enyhén meleg beütésekkel (akkor hiteles egy báró, ha meleg?), továbbá rémséges affektálásokkal.

És persze ő is állandóan ordít, de inkább vinnyog, néha még géppisztolya is van. Persze Rejtőnél is egy gyönge jellemű alak, aki csak a lopott aranyért keménykedik, de a homoszexuális árnyalattól nem lett plasztikusabbá a figura. Ugyancsak Dióssi adja Mehárt, a Vanek-verő törököt – itt jól tud érvényesülni hosszú ősz haja. Valamint káprázatos ötlet, hogy de Pirelli lelőhetetlen énekművészetével párhuzamosan kerengő dervisként adja elő magát – egy keringő dallamára.

Vanek úr, a magántitkár természetesen a korpulens Szabó Attila Ferenc. Majdnem teljesen egybevág a bennünk élő Vanek-figurával. Elszenvedője Gorcsev minden linkségének, és szekrényben lakásával ő a tökéletes hülye. És a tökéletes Rejtő-alak.

Fekete Réka játssza kevés szöveggel, némi dalra fakadással és ifjúi bájjal Anette Laboux-t. Az ő alakja már az ős-műben is csak arra kellett, hogy a huszonéves ifjú svihák beleszeressen. Talán az ő jelmeze (gyönyörű, vörös bársony kisestélyi) éreztette, hogy mindenben takarékosságra volt szükség. Számos jelenetben éppen ez a ruha nem volt helyénvaló. De hát a Picaro támogatóinak pénze nem sok mindenre elegendő.

Simon Attila némafilm-zongoristaként kísérte le saját melódiákkal és kölcsönvett zenei idézetekkel az előadást. Roppant mulatságosan.