A tizennégy karátos autó - Bóta Gábor
Népszava, 2009.05.09

A szegény színház gazdagsága

„Tamási Zoltán remek fapofa. Olyan istenigazából keserű. Rajta ül az arcán a világfájdalom. A megbántottság. Sőt, az utálat, úgy általában. Elege van mindenből. Páncélt von maga köré. Begubózik saját elkeseredettségébe, de azért buzgón sugározza kifelé is. Maga a megtestesült feketeleves. Egy darabka gunyoros végzet. Csaknem látható fullánkjai vannak végtelen mennyiségben, ezeket letargikus gőggel, megfáradt, mégis veszélyes energiákkal beledöfi mindenbe és mindenkibe. Gyilkos humora van. Áldozata lehet bárki. Első számú áldozata feltehetően önmaga, mert nem lehet könnyű így az élet. De kinyírt már neves kritikus kollégát is. Tudálékoskodó, általa totálisan érzéketlennek tartott ítészt játszott, félreismerhetetlen személyiségjegyekkel A sehova kapuja Pintér Béla által írt és rendezett előadásában. Élvezettel túlzott, karikaturisztikusan felnagyított. Szándéka szerint nyilván halálos ítéletet mondott.

Tamási Zoltán kiváló színész. Az alternatív színházi élet jolly jokere. Több együttes között pendlizik, illetve beleilleszkedik bármelyikbe hiánytalanul. És elhurcol akár egy produkciót is a vállán. Most éppen A tizennégy karátos autó című Rejtő Jenő-adaptációt húzza és vonja. Ő a narrátor. Iparkodik kitölteni az adaptáció üresjáratait, összecsomózni a történet bakugrásait, és önreflexióval szolgál. Ez a Regős János által rendezett és színpadra alkalmazott Szkéné-Picaro produkció ugyanis nem kis mertekben szól arról az alternatív színházi nemzedékről, amelyik nem maradt meg féktelen hevületű, világot megváltani akaró, tehetséges fiatal amatőrnek, hanem struktúrán kívül, de azért kicsit be is épülve életcéljává vált a színjátszás. Vagyis hivatásossá lett, őrizve valamit az egykori hevületből, de azért nemiképp meg is állapodva, közel sem celebbé avanzsálva, rendszerint országos méretekben nem ismertté, szűk körben azonban igencsak elismertté válva. A tizennégy karátos autó szándékoltan, de szándékolatlanul is arról regél, hova jutott ez a régen a pályán lévő generáció.
Tamási narrátorként mindennek az esszenciája. Örökös legyintéseiben, annak állandó szóba hozásában, hogy szinte fabatkát sem ér, amit egy ilyen előadásért kap, meg a pályázatok bürokratikus voltának felemlegetésében, kipellengérezésében, és a társulat veszekedéseiről, kicsinyes féltékenykedéseiről, szerepféltéseiről szóló tirádaiban benne van a színészek saját sorsa is.
Ezt a sorsot furcsa módon még a Regős és Tamás Gábor által kialakított színpadi tér is hordozza. Jobboldalt, hátul felépítettek egy hagyományosnak számító, elegáns, tengerparti luxusétterem díszletét, na jó, persze azért költségtakarékosan, de mégiscsak azt a látszatot keltve, mint¬ha ebben a miliőben egy bulvárvígjáték vagy akár valami édeskés szappanopera - Regős amúgy is szereti parodizálni az ilyenfajta szirupos agyatlanságot -, is eljátszható lenne.
A színpad közön¬ség felőli részén viszont nagyon is irreálisnak ható olcsó tárgyak, már-már gyerekjátékok szolgálnak kellékül, maga a tizennégy karátos autó például egyáltalán nem csillog, jócskán messze van a bonyodalmak okaként szolgáló luxuscsodától, inkább olyan, mint va¬lami kiszuperált, ósdi, lábbal hajtott, vidámparki alkalmatosság. Vagyis két véglet van a deszkákon. Az étterem kepében az illúziószínház, a jómódúnak hatni akaró szemfényvesztés kelléke, a társadalomba, a színházi szakmába való beilleszkedés szimbóluma. Míg a címben szereplő autó a nincstelenségre, szegénységre, a kényszer szülte megoldások szükségességére, a nyomorgó lét által is inspirált fantáziára utal, ami gyakran többre viszi a színjátszókat, mint a viszonylagos jólét sokszor elkényelmesedéssel járó rutinmegoldásai.
Ezúttal is a produkció tele van ötletek¬kel. Olyan nagyon ugyan nem áll össze belőlük semmi, legkevésbé egy épkéz¬láb história, inkább Rejtő által felkeltett érzeteket, hangulatokat kapunk, szabad asszociációkat egy témára. És bizony, sok tekintetben megállapodottságot mutató, de színvonalas színészi munkát, amiben az eddigiekhez képest nincs fe¬ne nagy újdonság. Szabó Attila Ferenc a valaha szintén a Szkénében működött Arvisura Színház-i korszaka óta tekintélyes pocakot eresztett, így meg hihe¬tőbb, hogy rafinált személyi titkárként, eltunyult, de ügyeskedő mindenesként több regimentnek elegendő ételt fal fel együltében. Deák Tamás is vékonyabb volt, amikor valaha először a Szkéné deszkáira lepett, most a több kötetből is ismert Rejtő-hősként, Gorcsev Ivánként élethabzsoló kalandort ad, fifikás humorral és nem csekély öngúnnyal. Szentes Kata a legfiatalabb a csapat¬ban, ő a vágy nem is annyira titokzatos tárgya, szép, finom, és túlzottan is pasztell.
Összességében A tizennégy karátos autó az átlagosnál jobb szórakozás. Sikerültebb a szokásos Rejtő-feldolgozásoknál. De az a tébolyult őrület, a groteszknek az az abszurd tobzódása, az a diákos fékezhetetlenség, ami valaha az Arvisura Színház Somogyi István által rendezett Piszkos Fredjében megvolt, hiányzik belőle. Érződik, hogy ezt a Rejtő-verziót már nem feltörekvő ifjoncok, hanem sok sanyarú tapasztalatra szert tett, az élet kibírhatatlansága ellen kaján gúnnyal is védekezni próbáló „öregdiákok” játsszák. (…)”