A láthatatlan légió - Ugrai István
szinhazajanlo.hu, 2009.07.09

Rejtőnyerő

Az eredeti cikk

Közkeletű vélemény, hogy Rejtő Jenő olyan különös színfoltja a (népszerű) magyar irodalomnak, amely jószerével adaptálhatatlan. Szoktuk is sorolni a nyilvánvaló filmes és színpadi kudarcokat. Engem egy kaposvári előadás, a Vesztegzár a Grand Hotelban (Ascher Tamás rendezte) ébresztett rá arra, hogy a feladat nem lehetetlen, sőt kiemelkedően sikeres is lehet: ha valaki ráérez a ponyvaszerű történetek mélyén rejtező, ember- és társadalomábrázolását illetően lényeglátó, szatirikus erőrendszerre, és azt fogja meg, azt fordítja a színpad nyelvére, és csak ezután a meglehetősen esetleges sztorit, akkor nyert ügye van. Ezúttal Tamási Zoltán fogott neki A láthatatlan légió című regény színházi változatának, és ő is nyerésre áll.

Azért a befejezetlenség, mert az előadás is befejezetlen. Tamási az elején kiáll a közönség elé, és elmondja, hogy munkabemutatóról lenne itt szó, kérem szépen, mert hát még nem vagyunk készen, van egy menetelésünk, amit nem tudunk úgy megmutatni, meg a világítás sincs beállítva, a jelmezek sem készek, és a szöveget sem tudjuk még. Reményeink tehát az elején elszállnak.

Aztán nagyon hamar visszatérnek. A rendező ragyogó érzékkel boncolta fel a Rejtő-regényt, és rakta össze pontosan olyanra, amilyennek a színpadon lennie kell. Valódi figurák (nem utánzatok) elevenednek meg, kisstílű szélhámosok, nagystílű gengszterek, fehérgalléros bűnözők, szerencsétlenül szerencsés kisemberek, egy szerethetően zakkant gróf és egy vérbeli nő. Következetesen építkezik a történet: Yolland gróf (Denham örökös ura) nem kap segítséget egy általa ennél fogva a továbbiakban nem ismert államtitkártól afrikai petróleum-lelőhelye megvédésében, ezért a bécsi kocsisból kettős könyvelővé váló Wilkie úrral sereget toboroztat, hogy maga menjen megharcolni a banditabeduinokkal. Wilkie a szálloda egyik kofferjében tartózkodó marsallt bízza meg az alakulat verbuválásával, aki rögvest beszervezi legkedvesebb ivócimboráját, majd Wilkie úrral és a liftesfiúval közösben beszerzik a legfontosabb eszközöket, ám könyveléstechnikai okokból kinin és pokróc helyett számos tollasütőt, valamint több tételnyi lakktáskát sikerül vásárolni. A zsoldosok, akik között regényíró, cirkuszi akrobata és bárzongorista is akad, illetve vezetőik elindulnak a sivatagba, ahol véletlenül rögtön összefutnak a Sir Yollandot apja megmentésének kérésével állandóan zaklató, bizonytalan vezetéknevű hölgybe. Ám ezalatt a politikai és hatalmi harcok is folytatódnak, a sivatagban haladó, egy konflisban üldögélő tűzoltó vezette feketeruhás és lakktáskás sereg pedig legendává nemesül.

Az első felvonás után az az érzésünk, hogy Tamási csak szerénykedett, amikor a nézők elnézését kérte a „félkész” állapot miatt, ugyanis az egy minden szempontból kész, önmagában szinte tökéletes előadás – fele. A második felvonásban azonban jócskán érezhető (különösen az utolsó félórában), hogy még valóban van hátra munka: mind dramaturgiai, mind ritmikai szempontból egyelőre esetleges a produkció, a befejezés kissé bizonytalan, mintha több vége is lenne az előadásnak. Viszont annál ígéretesebb, ugyanis a rendező nyilvánvalóan nem a sztorit tartotta elsődlegesnek, hanem a magával ragadó humorba és a ponyvasztoriba csomagolva egyfajta társadalomképet ad: milyen rendszer is az, amelyben a döntések hátul születnek, senki nem az, akinek látszik, az irányítást pedig azok végzik, akiknek semmiféle tapasztalatuk nincs, ellenben saját mániáikhoz tűzön-vízen át ragaszkodnak. Az előadás a hozzá nem értés, a tehetségtelenség és a kapzsiság mesteri szimfóniájává válik. Ebből következik a keretes szerkezet is: nem zárul le a történet, hanem ugyanoda térünk vissza, ahol kezdtük. Ha sikerülne a munkafolyamat további részében ezt a koncepciót úgy tartani, hogy a történet kerekebbé válik, akkor egy minden túlzás nélkül kiváló, és ami nem kisebb eredmény: valóban rejtői Rejtő-színházat kapunk.

Bizakodni pedig van okunk, ugyanis a kreativitásban, a nagyszerű ötletekben már most sincs hiány. A lomtárra emlékeztető, a csapat szedett-vetettségét előlegező kezdőképet követően minden egyes tárgy a helyére kerül, a szcéna szellemesen mobilizálódik. A figurák mögött egytől-egyig komoly munka van: furcsaságuk, abszurditásuk szélsőségesen valóságos. Tamási Zoltán úgy, ahogy van, maga a kiköpött regénybeli Sir Yolland, kissé talán határozottabb kiadásban: a sivatagban illusztrált lapokat igénylő, nagystílű arisztokrata és a maga érdekei mellett kiálló, ám kényelemszerető hétköznapi kispolgár egyéni keveréke. Ollé Erik a Strudl kocsist magába szippantó Wilkie úr szerepében a találékony, de bizalmatlan, érzelmes és saját anyagi hasznának elsődlegességén túl hűséges technokratát játssza, igen stílusosan. Dióssi Gábor a rendőrprefektus kicsiny, de annál nagyobbat ütő szerepében sajátos, állandó kérdő hangsúlyokkal a hatalom érdekeinek megfelelően önálló gondolatoktól mentes figurát formáz. Bereczky Péter álmodozó tamburmajor-lufimarsallja elegánsnak vélt művészkülsőségek majmolásából élő remek karikatúra. A rejtői figura tökéletes megvalósulását eredményezi Szentes Kata alakítása: a minden szavával saját magát lebuktató Annát, akármennyire nyilvánvaló, hogy hazudik, akármennyire túlsvungolt, nem lehet nem szeretni – tökéletesen értjük, hogy Sir Yolland miért nem dobálja ki folyton. Kiemelkedő még Molnár Gusztáv Polchon hadnaggyá avanzsáló ravaszkodó liftesfiúja, Zöldhegyi Sarolta maszkulin Izabella őrvezetője, illetve Szabó Attila a borotvamániás álszázados szerepében. Ugyancsak emlékezetes a sereg két jellegzetes katonáját formázó Harsay Gábor (a szikár, életunt Oblath Jeremiás ezredorvos) és Hernádi Csaba (a század nemecsekernőjeként kezelt Kratochvill, aki a regényírás mellett még a konflislovat is helyettesíti), illetve a tolakodó bulvármédiát megtestesítő újságírót játszó Tóth József. Veér Bertalan Houben szerepében hegedűn, Simon Attila Duke of Roswangként zongorán kíséri a légiót, illetve nem csak kísérik, mert mindketten teljes értékű szereplőként tagjai a csapatnak.

Munkabemutató státusza ellenére A láthatatlan légió kifejezetten kellemes, szellemes és egyedi élményt adott a Zsámbéki Színházi Bázis közönségének. Aki olvasta, azért nézze meg, aki pedig nem olvasta, és megnézi – el fogja olvasni. Mindkettő megéri. Három pontot azért fenntartunk a végleges változatnak.

- Ugrai István -